Hero Wars: Fura hősök, villámgyors tappolás, meglepően kielégítő csaták – magyar kritikánk
Valljuk be, a Hero Wars-t én is csak azért töltöttem le, mert azt hittem, pár perc múlva unottan törlöm. Hát, negyvenhét nappal később a főcsapatom már összhangban villog, pontosan tudom, kit kell beküldeni Faceless ellen, és érzelmileg elköteleződtem a rúnák optimalizálása mellett. Szép volt, Hero Wars. Lomha, csillogó gombokkal csúszik az életedbe, megcsap az instant fejlődés szele, aztán szépen lassan beletolat az életedbe az upgrade-fák és csapatszinergiák csapatával. Ha azon hezitálsz, a nevetséges reklámokon túl mit is kapsz valójában, tekerj lejjebb.
Meztelenül a csatatéren, semmi infóval
A játék konkrétan bedob a mélyvízbe: csata indul, háttérsztori nincs, tippek szintén. Csak egy kardos manus meg három világító gomb, amik mind ordítanak, hogy nyomj meg engem. Természetesen a legnagyobbat választottam. Tűzgolyó. Pukkanás, fények, zaj – győzelem.
Kicsit fura módon tetszett is. Nem azért, mert mély vagy forradalmian új. Hanem mert pofásan néz ki, gyorsan pörög, és pontosan tudja, hogy mit akar. Hőst szerzel, statot tuningolsz, gombokat csapkodsz, robbanásokat nézel, és mész tovább. És tovább.
Tíz perccel később már öt hősöm volt. Köztük egy félmeztelen arc, aki biztos elbukott egy fogadást. Ő szellemeket püfölt. Nem kérdeztem tovább.
Kampány: Jobbra menetelés, zsákmánnyal teletömve
A Hero Wars sosem akar nyílt világ lenni. Minden csata egy oldalirányú menetelés. Rányomsz a „harc” gombra, a csapat megrohan, a képernyő megtelik káosszal, valaki eldől, vége.
Jön az arany, felszerelés, soul stone, minden pályán. Első pályák? Pislogsz, el is felejted. Később már gondolkozni kell, de a tempó marad: gyors bunyó, felszerelned kell, sikerélmény garantált.
Egy óra után már Chapter 3 bakancsot farmoltam a gyógyítómnak, miközben magamban szurkoltam egy túlbuzgó varázslóbékának, akinek legalább három számmal nagyobb a botja. Nem tudom miért, de fontosnak tűnt.
Te csapatod, te stílusod: Építsd, ami neked tetszik
Az egész játék arról szól, hogy összeválogatod az ütőképes brigádot. Kezdesz pár random hőssel, aztán lassan, ládákból, eseményekből, napi bejelentkezési alamizsnából gyűjtögeted a jobbakakat.
Mindnek négy képessége van. Az egyik kézzel indítható, amikor tele az energiája. Valaki gyógyít, valaki tüzet okád, valaki meg olyan repülő koboldokat idéz meg, akik úgy néznek ki, mintha a Pokémon castingról csukták volna ki őket.
Pont annyi stratégia van benne, hogy okosnak érezd magad, de ne kelljen Excel-táblát rajzolni mellé. Kellemetlen mennyiségű időt töltöttem azzal, hogy most kontrollcsapat vagy sebzéscsapat kellene inkább. Aztán rájöttem, igazából mindegy. Játszd, ahogy jólesik. Két tank és nulla healer? Jutalom jár érte. A játék csak bólint: „Legalább próbáltad…”
Gacha: Láda, smaragd és instant megbánás
Igen, van lootolás. Smaragdot szórsz a Hős Láda nyitogatására. Egy ingyenes húzás naponta, vagy farmolsz, vagy fizetsz, vagy épp egy mókusetetős küldetést teljesítesz.
Nyitsz tízet egyszerre és beindul a dráma! Vagy kapod álmaid tankját, vagy jön valami tűzmágus, vagy csak egy rakás XP-leves. Meglepően addiktív. Nem vagyok büszke rá, de minden nap várom.
És a csomagok? Hát, volt olyan, amiben egy új hős, 5000 smaragd meg „15 Szuper Titán Elixír” volt, nagyjából egy ronda pizza áráért. Elidőztem rajta túl sokáig. Nem vettem meg. Vagyis... majdnem.
Aréna: PvP, pálmafák és párolgó önbizalom
Aréna később nyílik meg, de onnantól lesz csak igazán csípős a buli. Összerakod a csapatod, belövöd a sorrendet, aztán megnézed, ahogy más játékosokat püfölsz. Élő irányítás nincs, csak előkészületek meg szerencse.
Aztán jött a valóság: agyonvertek. Csillogó keretek, menőbb csapatok, akik tutira wikit bújták éjjelente. Három gyorskör után majdnem rage-quiteltem. Aztán rájöttem, még a vereségért is jár loot. Mentem tovább.
Egy hét múlva már nyertem is. Néha. Cserélgettem a hősöket, mintha olcsó foci edző volnék. Az aréna gyorsan napi rutin lett. Ott kattogtam reggel, vajon ha a tankot lecserélem egy papírhősre, az zseni vagy tragédia.
Spoiler: tragédia.
Napi rutin: Torony, Outland, ismétlés
15-ös szinten jön a Torony. Egy napi kihívás, csata csata hátán – el lehet lenni vele, mintha fantasy focicsapatot menedzselnél, csak itt az emberek zombik.
Aztán ott az Outland. Nagy bossok, nagy loot. Rátesz még egy lapáttal a Grand Arena (három csapat egymás ellen!), szövetségi szórakozások, elemi templomok, ünnepi eventek, és néha valami bohócőrület, amit azóta sem értek. Folyton dobálja az újdonságot a játék.
És persze lassan az ebédszüneteim lettek Hero Wars-percek. Tízből harminc perc. Tier listákat böngésztem, előléptetést terveztem, azt google-tem, hogy „Tényleg OP Cleaver?” (Igen, az.)
Nem is vészes a grind, ígérem
Lassul, persze. Minden ilyen játék lassul egyszer. Hirtelen egyetlen hülye tárgy hiányzik, az XP meg úgy nyúlik, mint a rétestészta. 60-ról 70-re nagyjából albérletet váltani érzés.
De a Hero Wars nem noszogat. Belépsz, körözöl egyet, haladsz valamit, kilépsz. Töltődik magától az energia. Az események úgy váltakoznak, mint egy jó Spotify-lejátszás. A legtöbb nap csak főzöl valamit a hőseidnek, fejlesztgeted a cucct, aztán kész is – győzelem kipipálva.
Kis energia, kis stressz. És ez valahol szívmelengető.
Végső vélemény: Miért játszom még mindig ezzel a marhasággal?
Azt hittem, hulladék lesz. Tappogós semmiség. De a Hero Wars alattomosan jó. Valódi döntéseid vannak. Igazi csapatsokszínűség. Elegendő csiszoltság, hogy ne legyen gagyi, de nem akar világot váltani. Egész kellemes.
Oké, van benne mikrotranzakció. Nyilván. De nem türelmetlen, nem tolja az arcodba. Lehetsz full free-to-play, vagy beáldozhatsz némi zsebpénzt – nem néznek ki a klubból egyikért sem.
Ja, és hazudnak a reklámok. Nem fogsz lávacsapdákat kapcsolgatni. Viszont ha szeretsz furcsa hősöket fejlesztgetni, csillogó villámokat szórni, és alattomosan belebuzulni egy saját minicsapat menedzselésébe, itt a helyed.