Wuthering Waves kritika – A visszhangom megette egy medvét
Az animés kardforgatás érdekelt. Azért maradtam, mert a szellemmacim fákat átszakítva pofozta az ellent.
Senki nem készít fel arra, hogy az első nagy csatádnál egy üvöltő sziklatömb rád dob egy szellemet. Vagy hogy ezt a szellemet simán elteheted zsebre. És hogy erősebbet üt, mint a kardod. A Wuthering Waves nem lépegetve vezeti be az embert – hanem láncfűrésszel repít be egy csodás, ritmusos, szabályokat felrúgó akcióőrületbe. Azt hittem, fél órát rászánok próbaként. Három órával később már felhőkarcolókról csúszkáltam le zipline-on, miközben a bogaram fejjel előre rászállt egy minibossra. Elborult pillanat.
Bossfight? Padlót fogtam. Mégis vigyorogtam.
Meghaltam már játékokban. Sokszor. Volt, hogy hősi halál. Volt, hogy kínos. Na de most? Mint egy fura táncelőadás. Félig a sziklafalon (igen, van falon futás, és abszurdul vicces) figyelem, ahogy egy kamionnyi bestia breakel a hídon. Természetesen vakmerőn ráugrottam. Felküldött a légkörbe.
És képzeld – röhögtem rajta. Megérdemelte azt a pontot.
A harc a Wuthering Waves-ben nem vár rád. Animációkat szakítasz meg. Parírozol reflexből. Echo-skillek a kombó közepén. Karakterváltás a levegőben, mint valami maximalista kaszkadőr. Zűrös a legjobb értelemben. Nem kattintgatós limonádé, hanem gomb-balett.
Visszamentem, kivártam az ütést, leparíroztam, aztán a villámos katanás lányommal fényárba borítottam az arénát. Szellemmaci beugrott, mintha pecázni jött volna, de ököllel. A végén lecsúszva fejeztem be a csatát a hídról – mintha minden lépést előre terveztem volna. Egy pillanatig sem.
Kísértet-állatkertem lett. Nagyon durva.
Echo-k. Megölsz valamit – néha saját magát dobja le a lootban. Egy mini-szellemet, amit felszerelhetsz. Ezek nem csak statboostok: új mozdulatokat adnak. Csapj oda? Gorilla. Sprintelő ütés? Bogár. Igen, tényleg.
Minden karakter öt Echo-t tarthat. Az összeállítások hamar elvadulnak: kritstackelés, támogatásra hangolt trükkök, vagy csak teljes káosz. Szeretnéd, hogy mindenki úgy nézzen ki, mint egy mezei szellemirtó? Hajrá.
És őszintén? Függőséget okoz a vadászatuk. Már nem is a tájat néztem, hanem furcsa szörnyeket lestem Echo-reményekkel. Írtam magamnak kívánságlistát. Kísértet-checklist. Mostani kedvencem? Egy gigantikus gomba, amely mérges gázt fúj szét felhőként. Undorító. Imádom.
Ez a mozgásrendszer börtönt érdemelne
Valaki a fejlesztőknél egyszer csak bedobta: „Mi lenne, ha a mozgás végre tényleg jó móka lenne?” – aztán belepakoltak stamina nélküli sprintet, peremkapaszkodást, falmászást, lesiklást, és... csak hagyták működni.
Felfedezni olyan, mintha egy őrült parkour-vr szimulátorban bohóckodnál. Megláttam egy Echo-szörnyet a túloldali kanyonban, és ahelyett, hogy kerültem volna, negyvenöt percig máztam felfelé a falakon. Elértem. Nem vagyok rá büszke.
Van külön skillfa, ami csak arra való, hogy gyorsabb és kattantabb legyél. Ennyi rendszer mellett is a mozgás mindenről lehúzza a fókuszt.
Történet? Hát... van valami.
Te vagy a Rover. Amnéziás vagy. A világot szétcsapta egy kozmikus hiszti, amit Lamentnek hívnak. Minden második szereplő pózol vagy titkolózik: emo kardos, techcsaj, elrontott divatblogger rejtélyekkel. Valamit helyre kéne hoznod. Talán.
A helyzet viszont, hogy az írás eléggé döcögős. A szövegek túl gyakran jutnak dolgozat-szagú monológokig. A szinkronhang mintha sulis kötelező projekthez készült volna. Szerettem volna törődni velük, tényleg. De a harmadik kvantumrezonancia entropiás agymenésnél inkább kiléptem.
Viszont a világból magából sokkal többet tudsz meg! A romokból, Echo-fajtákból, környezetből jön az igazi lore. A csendnek is van karaktere. Hülyén hangzik, de tényleg működik.
Free-to-play? Meglepően bőkezű.
Nyugi, tényleg egy gacha-játék. Bannerek, pity-mérő, valuta, ami fürdőbombának is beillik. De az elején? Rendesen kapsz mindent.
Pár órán belül volt egy egész csapatom, két korrekt 4 csillagos fegyverem, és elég pullom egy erős hőshöz. Még 5 csillagosat is választhatsz egyszer. Tényleg.
Később persze nehezebb a farmolás. De a kezdet? Sokkal nagylelkűbb, mint a mezőny többi tagja. És a legjobb: egy harcot sem kell meta cuccal vagy pénzes húzással megoldani. Simán szétvertem főellenfeleket az erdőben elcsípett Echo-kkal is. Nem kell gacha-istenhez imádkozni.
Grind körök (de nem rossz értelemben)
Miután a tutorial elenged, a Wuthering Waves kifejezetten otthonos lesz. Megy a kör: fura zónákat bejársz, kísérteteket gyűjtesz, csapatot tuningolsz, napi küldiket pipálsz, eventeket próbálsz ki. Puzzle szobák? Naná. Boss aréna? Persze. Echo vs Echo csetepaté? Naná.
Az első menük kavalkádja meglepő: három ablakot is megnyitottam egy sima csizmafejlesztéshez. De amikor ráérzel a ritmusra? Meglepően gördülékeny lesz. Összeraksz egy buildet. Kipróbálod. Cserélsz benne valami vadat. Véletlen találsz egy törhetetlen kombót. Újra.
Az eventek pörögnek rendesen, és nem mind suta töltelék. Van, ami teljesen megvariálja a szabályokat, mások kipróbálható karikat adnak. Ha szeretsz optimalizálni, a játék csak annyit mond: „Rajta, őrülj meg!”
Indulás: gyermekbetegségek és szellem-bugok
Oké, a rajt ropogós volt. FPS droppok, átlátszó textúrák, főboss, ami a padlóba süpped, mint egy szellem bowlingbábú. Egyszer egy ellenfél simán elsétált a semmibe – pánik, fejetlenség.
Azóta szerencsére jönnek gyorsan a patchek. Már sokkal stabilabb minden. A fejlesztők pedig? Úgy tűnik, figyelnek. Ha viszont 2017-es mobilon próbálnád, vagy a géped Chrome-ra is liheg, kicsit vegyél vissza a grafikából.
Verdikt: Echo-k igen, átvezetők nem kellnek
Fő DPS bogárral, kísértet gomba segédlettel, és egy komplett csapat idiótával, akik a csillagos értékükhöz képest atom durván odacsapnak. A Wuthering Waves totál fura, de működik.
Tény, a sztori kicsit sántít. A szinkron olyan, mintha a seprűtárolóban vették volna fel. De a harc? A mozgás? Az Echo rendszer? Káosz a legjobb értelemben.
Nem csepegteti a boldogságot. Inkább beledob, fejjel előre.* Teljesen megéri.*